Blog >> felvidék
Beleszaladt már egy szűk 4000 km az idei szezonban is az autóba, de egy pár, Tolnai-dombságba tett kiruccanáson kívül nem sok izgalmas, élményre kihegyezett autózás volt benne. Úgyhogy felvetettem, hogy tegyünk ismét egy látogatást a kedvenc Észak-magyarországi és szlovákiai útvonalainkon. Végül csak Laci jelezte vissza, hogy neki jó lesz, így ketten vágtunk neki.
Már jó előre nézegettem az időjárás-jelentést, ami autózáshoz tökéletes időt jelzett előre. Nagyon vártam már a túrát, mert együtt lenni ezzel az autóval és azt csinálni vele, amit a legjobban tud… Páratlan élvezet, igazi kiváltság. És most sem okozott csalódást.
Háromnegyed 10 körül találkoztunk Egerben. Tavaly szeptemberben aszfaltozták újra az Eger-Szilvásvárad szakaszt, azóta még nem jártam rajta. Első osztályú lett, bár egy elég forgalmas szakasz, úgyhogy élményautózásra csak korlátozottan alkalmas. De szerencsére vannak benne hosszabb belátható szakaszok is, így lehet előzni, ha utolér valakit az ember. Természetesen elkanyarodtunk Balaton-Borsodnádasd felé a kötelező, bemelegítő szakaszra. Onnan viszont nem mentünk tovább, hanem visszafelé is megtettük az utat és Szilvásváradnak indultunk tovább, onnan fordultunk Farkaslyuk és Ózd felé. Szilvás és Csernely között nem a legjobb az aszfalt, de nem olyan rossz, mint amire számítottam. Dinamikus autózásra nem alkalmas, de nem is kell tojással a gázpedál alatt menni. Csernely és Farkaslyuk között viszont kiváló, új útburkolat van, nagyszerű ívekkel. Legközelebb is ebből az irányból közelítem majd Ózdot.
Utána – a szintén szokásosnak mondható – Serényfalva-Kelemér-Trizs irányból közelítettük meg Aggteleket. Ez sem rossz szakasz, de Aggtelek után jön az igazi móka. Már el is felejtettem, hogy mennyire élvezetes az Aggteleket és Jósvafőt összekötő út. Aztán egész Szinig rengeteg adrenalint és endorfint tartogat még az a rész. A Szin előtti ugratón lehet, hogy egy kicsit el is emeltem a kocsit a földről. Szinnél megfordultunk és vissza Aggteleknek, ahol a határ felé vettük az irányt.
Csetnek előtt kanyarodtunk el Jolsva felé, ott kezdődik igazán a jó szakasz. Itt már igyekeztem, hogy kanyarok előtt épp csak annyira fékezzem meg a kocsit, hogy a kanyar kijáratig már ne kelljen a gázra lépni. Sokkal élvezetesebb úgy, hogy ha lendületből sikerül áthúzni az íven, mintha túlzottan megfékezem és még a kanyarcsúcs előtt gyorsítanom kell. Egyre jobban ment, kezdtem összehangolódni az autóval.
Lubény után elfordultunk Turcsok-Szirk felé. Egy technikás szakasz ez is, meredek kanyarokkal, sok hullámvasúttal. Itt volt egy kis izgalom. Laci ment előre és Szirknél kellett volna találkoznunk. Mikor Szirkre értem, Laci sehol nem volt. Próbáltam hívni, nem kapcsolható… Elkezdtem gondolkozni, hogy mi történt, nem esett tán le az ívről valahol a szakadékba? De odafelé nem láttam kicsúszás nyomot sehol. Nem messze volt a benzinkút, ahol megbeszéltünk egy tankolást, mondom odamegyek, aztán, ha csak a telefonja merült le, majdcsak jön ő is. Visszafelé is nézegettem az út szélét meg az aszfaltot, de semmi nyoma nem volt, hogy valaki leesett volna róla. Már majdnem Nagyrőcén voltam a kúton, mikor hívott. Nem történt baj. Kiderült, hogy még kicsit továbbment Szirktől, a telefonja meg nem csatlakozott rá a szlovák hálózatra.
Mind a ketten szívtuk a Giulia Q tervezési hiányosságát (nem is olasz autó lenne, ha nem lennének ilyen kis nyűgjei), hogy a lendületes autózás után alig lehet megtankolni… Valószínűleg a forró kipufogódob felhevíti az üzemanyagtartályt is, az abban lévő levegő/benzinpára pedig olyan nyomással áramlik kifelé, hogy a töltőpisztolyt azonnal lecsapja. Csigalassúsággal lehetett csak belecsorgatni a naftát, kb. egy decivel másodpercenként. Mire belement a kb. 45 liter, ami fogyott Eger óta, más kútoszlopokon már 3-4 tankolás is lement.
Utána Nyilas felé vettük az irányt. Odáig is élvezetes volt az út, de Veszveréstől felfelé, a Nyilas előtti útkígyó egy igazi örömmámor. Az ember teljesen belefeledkezik a vezetésbe, csőlátása lesz, úgy érzi az utat, mintha a talpa az abroncs futófelülete lenne.
A Nyilas és Szepespatak közötti csúcson – ahol a 2002-ben lezuhant pilóta emlékműve is van – megálltunk fényképezkedni. Ragaszkodtam hozzá, hogy csináljunk pár közös képet. Igazából én sem szeretek annyira fényképezni és videózni. Inkább csak belemerülök a pillanatba. De tény, hogy az emlékek gyorsan fakulnak és muszáj őket megörökíteni valahogy, hogy később fel lehessen idézni.
Innen Szepesremete, majd Szomolnok irányába haladtunk tovább, hogy elérjünk egy másik szerelem-szakaszt a Szomolnokot Stósszal összekötő utat. Ezt megfutottuk oda-vissza, igazi mámor volt.
Dénes felé haladtunk tovább, ami szintén egy nagyon jó útvonal lenne, ha 2 sávos lenne, de inkább csak másfél. Vannak rajta azért jól belátható szakaszok, amik úgy ívelnek, hogy több kanyarra is rálát az ember. Ott meg tudtuk nyomni, ha üres volt. Innen Aggteleken keresztül visszatértünk Ózdra, ez a szakasz inkább csak utazás volt.
Tankolás közben megkérdeztem Lacit, hogy mennyi erő maradt még benne? Azt mondta, hogy küldjük még keresztül a Mátrán, így lezárásként. Bekölce – Egercsehi felé mentünk. Az az 1 km-es szakasz az egyik kedvencem. Amilyen rövid, olyan intenzív. Egy igazi dopaminbomba. 3x tettük meg a távot.
Egertől átzötyögtünk Egerbaktáig, majd onnan megindítottuk a mátrai szakaszt is. Már 7 óra felé járt az idő. Nem voltak már olyan sokan, de azért akadtak még autósok és motorosok is az úton. Az egész napos autózás után már nagyon hozzászoktunk a tempóhoz és a gyors kanyarokhoz, úgyhogy az autósok, motorosok egyaránt fájdalmasan lassúak voltak hozzánk képest. Igyekeztünk keresztülvergődni rajtuk minden beláthatóbb szakaszon. Egyedül egy M340i (G20) bírta az iramot. Az ereszkedő szakaszon, Mátraháza felett viszont már túl sok autót értünk utol, azon a részen pedig már belátható szakaszok sem nagyon vannak. Így inkább hűtőkör üzemmódba kapcsoltunk. Gyöngyösön elköszöntünk egymástól és mindketten elindultunk haza.
Gödöllőn még megálltam, beszaladtam a Tesco-ba mert eszembe jutott, hogy másnaptól 2 napig Pünkösd van és nem lesz bolt. Kifele jövet azt láttam, hogy két, talán középiskolás srác fényképezgeti az autót. Meglepődtek mikor rányitottam távolról az autóra. Kiderült, hogy odavannak a szép sportautókért, Budapestre is bejárnak, hogy lencsevégre kapják azokat. A Giulia-t is ismerték, nagyon dicsérték a színét. Szerintem még nem láttak ilyet közelről. Megmutogattam nekik a kocsit, beszélgettem velük kicsit, mert manapság egyre ritkább az autórajongó fiatal. Valahol meg is értem, a mai új autók egyre kevésbé szólnak a vezetés élményéről és a menőségről. A nagyvárosi lakosság aránya is egyre csak nő, ahol szó sem lehet vezetésről, sőt, igazi kín volán mögé ülni és a dugóban eljutni egyik helyről a másikra.
Még 160 km-em volt hazáig, azt jól megnyomtam, mert már eleget voltam aznap úton. Az út mérlege közel 1100 km volt otthontól hazáig. Azt pedig, hogy ez mennyi időt ölelt fel, a telefon képernyőidő figyelője mutatja - ami, sajnos, képernyőidőnek veszi az autós telefontükrözéssel töltött időt is (szombat). Az átlagfogyasztás az egri és ózdi tankolás közötti 474 km-en (közte a nagyrőcei tankolással) 19,22 L/100km volt.
A Giulia vezetése bármikor, bárhol egy élmény. De az ilyen napok azok, amikor teljesen átadja azt, amire képes. Ezért a boldogságért éri meg tartani és érzem azt, hogy megvenni ezt a gépet életem egyik legjobb döntése volt. Nem csinálnám másképpen most sem.
Ma sokat csuklottam,ugyanis sokszor emlegettek :)
Ilyenkor szidtak :)
Ugyanis kirándultunk ma a szádelői völgyben és jól megjárattam mindenkit :)
Először nem volt vészes,mert egy szurdokvölgyben sétáltunk sziklafalak között, visszafelé azonban mindenkit rábeszéltem arra,hogy másik úton menjünk vissza.
Bölcsen elhallgattam azt az apróságot,miszerint ez a kis kitérő azzal jár,hogy meg kell mászni egy hegyet,majd onnan leereszkedni.A leereszkedés nehezebb volt egyébként,zergéknek való :)
Viszont a látvány kárpótolt mindenért :) Odafentről ugyanis gyönyörű kilátás nyílott az alattunk húzódó völgyre, és messzi hegyvonulatokra :)Sajnos párás volt kicsit az idő,ezért nem lettek túl jók a képek de hát láttuk,amit láttunk :)
Hej de csúnya időre ébredtünk ma,így hát fedett helyre mentünk.
Krasznahorka vára volt a célpont,amelyben 1945-ig az Andrássyak székeltek és mi meg jól megnéztük most :)
Délelőtt még akkora köd volt,hogy a várat nem is lehetett látni,belülről viszont igen és volt idegenvezetőnk is és sört is capoltak a várban,egy szavunk nem lehetett :)
Visszafelé már láttuk kívűlről is a várat,hogy fest.Nos,mutatós :)
Volt még időnk hazafelé,úgyhogy sétáltunk egyet Rozsnyó városában :)
Megéhezvén a nagy úton,megálltunk Putnok városában csillapítani :)
Rajrunk kívül nem volt ott senki :)
Akárcsak este a szálláson,ahol csak mi voltunk magunkban.Ezúttal pókerrel ütöttök el az időt :)
Bajmócról hazafelé másik úton mentünk,a Zsitva völgyében,ahol ismét megnéztünk egy várat Keresztúr nevű falu mellett:Hrussó várát.Ennek a várnak nem volt szerencséje,mert ezt felrobbantották a császári katonák 300 évvel ezelőtt,így hát csak a romjaiban gyönyörködhettünk,ami azért még mindig lenyűgözött.Érdekesség,hogy a várat Csák Máté Papája építette:-) Persze utána volt 20 másik gazdája.
Hazafelé tartva megéhezvén megálltunk Aranyosmarót városában,ami eléggé jellegtelen város és még éttermet sem találtunk,pedig egy jóféle sztrapacskára vevő lettem volna.Nem látszik meg rajta,hogy egykoron Bars vármegye székhelye volt :-(
Jobb híján Párkányban álltunk meg egy pizzára.Na az legalább finom volt :-)
Végre tavaszias idő lett,fel is kerekedtünk,hogy megszemléljük Bajmóc várát.160 kilóméter megtétele után meg is érkeztünk.Inkább várkastélynak épült,mindenesetre szép látványt nyújtott.
Vezetéssel látogatható,persze szlovákul hangzott el a kastély bemutatása.Viszont csinos volt a néni.Azért néhány magyar nyelvű felirat feltűnt.Éppen 100 éve nyerte el a mai formáját,50 szobája van,sokat berendeztek, többnyire XIX.századi bútorokkal.Finom Pilsner sört csapolnak a vár tövében.
Elindultunk hát haza,ismét átkelve az Alacsony Tátrán,kanyargós utakon.Összegezve az utat kiderül,hogy 745 km-t autóztunk és 51 liter benzin kellett ehhez a melóhoz.Az igen derék fogyasztás:6,6 lityi benya.Pedig négyen voltunk dugig rakott csomival.Bele is ért a sárvédő a kerékbe az úthibákon.
Izmokat megdolgozva búcsút intettünk a nagy hegyeknek.
Nekivágtunk hát a csúcsnak.Kriván a neve és 5 méter híján 2500 méter magas.Nem volt könnyű felmászni a hegyre a kőgörgeteges rendkívül meredeken de megérte.Lenyűgöző kilátás nyílott a tájra.Az érintetlen meredély láttán nagyon kicsinek éreztem magam.Még hátra volt a leereszkedés,ami semmivel sem volt könnyebb a felkapaszkodásnál.
Csalódottan kezdtük a reggelt,mert ködös idő virradott ránk.Annál nagyobb volt a meglepetés,amikor a fogaskerekű egyre feljebb kapaszkodott és egyszer csak a felhő fölé kerültünk,ahol ragyogó idő várt ránk.
Jóllakva és élményekkel tele indultunk vissza kis falunkba.Szomorúan láttuk a csupasz hegyeket,melyek szélvihar által lettek letarolva néhány éve.Mindazonáltal a hatalmas hegyek lenyűgöző látványt nyújtottak.Igazán élvezetes autót vezetni a kanyargó aszfaltcsíkon.Még az sem zavart,hogy túltoltam és plusz 30-at mentünk.Most hiányoltam igazán a biciklimet,tudom élveztem volna 80-as tempóval suhanni lefelé.Jó előtte fel kellett volna tekerni de hát semmit sem adnak ingyen.
